Édesanyámnak!
Te, kit oly sokat gyötört a bánat,
Te neveltél engem édesanyának.
Kinek válla roskadt a munkától,
Megkíméltél a világnak dolgától.
Hogyan köszönhetném meg neked,
Mindazt a jót, mit átéltem melletted?
Reszkető kezed, ha látom, de fáj!
Hová lett arcodról a mosolygó báj?
Hogyan múlhat el a féltő érzelem?
Hogyan homályosodhat el az értelem?
Hogyan lehet a szépségből, rút ránc?
Mindez a sok kérdés engem úgy bánt.
Nincsenek szavak, mit mondhatnék,
Hogyha veled szemben most állhatnék.
De nem tehetném, mert távol vagy,
Mert a sors szele oly nagyon nagy,
Hogy messzire fújt féltő karodtól,
S csak emlékek maradtak mindabból,
Mit tőled kaptam, s adtam tovább...
Ilyenek vagyunk mi mind: édesanyák.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése