2018. december 9., vasárnap

KARÁCSONY VÁRÓ

Fekete István: A csillag

Képtalálat a következőre: „téli erdő”


Nem tudom én, mi volt velem ezen a napon. Csak tettem-vettem céltalanul, mintha kerestem volna valamit, vagy valakit: mintha a szobám nem az lett volna, mint máskor, mintha nem is találtam volna meg magamat.

Kiálltam néha a vadászház ajtajába s elnéztem a messze tájat, a havas, erdős hegyoldalakat, a ködös völgyet, aztán újra bementem a szobába, megraktam a tüzet és néztem, amíg a tuskó lángra kapott.

Aztán megint csak egyedül lettem, mintha vártam volna valamire, vagy el kellett volna mennem valahová.

- Szenteste gyere be majd fiam - mondta nagybátyám, de én nem ígértem semmit.

- Tavaly is egyedül voltam - mondtam, és ez igaz is volt.

Egyedül voltam, de nem hiányzott senki. Sötétlő alkonyattal gyertyát gyújtottam, eloltottam a lámpát és ünnep lett egyszerre körülöttem. A sötét ablaküvegben fellobbant a kis láng és visszanézett rám, mint az emlékek emlékeztetője, régi karácsonyok messze világossága és élő szemek, amelyek elhunytak azóta.

Akkor békesség lett a szívemben s imádság - most semmi. Csak nyugtalanság és tétova vágy, amelynek nem volt neve.

Kiálltam újra az ajtóba s az erdőszagú nyers levegő mintha megmosta volna tétova gondolataimat.

- Haza kellene menni!

- Igen - gondoltam s egyszerre más értelme és célja lett mindennek.

- Ámbár késő van már - akadékoskodott bennem valaki, de az elhatározást már nem változtathatta meg senki és semmi. Az órám ugyan már három napja megállt, de nem is volt rá különösebb szükség és nem is húztam fel újra.

- Csütörtök van és délután három óra lehet - gondoltam - esetleg fél négy...Átvágok az erdőn és még világosan leérek az országútra. Onnét már csak hét kilométer a falu.

Lázas sietséggel rántottam fel a bekecset, hátizsák, puska, és szinte vidáman csattant a zár, mintha a sötétséget és a szorongást zártam volna az alkonyodó szobába.

Aztán neki az erdőnek és a hegynek.

A völgyben sűrűsödött a köd, de itt fenn még világos és tiszta volt minden. Valahol a magasban holló károgott s egy másik válaszolt neki messzitől.

Alkonyodott és én megálltam kicsit szuszogni, mert itt meredek volt a hegy nagyon és már kimelegedtem. Az út egy kanyargós , régi fahordó út volt és pihenés közben arra gondoltam, hogy sötétedik. Talán több is volt, mint három óra, amikor elindultam...?

Irányt vettem hát északnak s erre a hegyoldal nem is volt olyan meredek. Itt már nem lehetett sietni, mert bokrok közé értem és itt nagyobb is volt a hó.

Jobbra egy elhagyott kőbánya volt, azért még egy kicsit balra húzódtam, miközben megállapítottam, hogy nem lehetett buta ember az, aki először kimondta a közmondást, hogy "Járt utat járatlanért el ne hagyd!" A fahordó út, ha kanyarog is, mégis biztosan levezet az országútra én meg itt bolyongok össze-vissza.

Nekifordultam hát újra a meredeknek, de most már bizonytalanul és nagyon megörültem, amikor a hegyoldal újra lejteni kezdett.

Valahol itt kell lenni az útnak - gondoltam - de meg is döbbentem abban a pillanatban, mert enyhe szél mozdult alulról és ritka ködöt hajszolt maga előtt.

Úristen, csak köd ne legyen! - fohászkodtam, de ebben a sötétedő délutánban nem hallgatott rám senki. A köd kúszott, mint az igazságtalan ítélet s én már térdig jártam benne. Aztán derékig, aztán, ahogy mentem a hegyoldalon lefelé, egyszerre elborított mindent.

Megálltam.

- Arra volt észak... - gondoltam, de már nem voltam biztos benne...

- De igen! Arra volt észak és én balra húzódtam a kőbányától...

A szél egyre terelte a ködöt, ami lucskos páraként tapogatta izzadt nyakamat.

De azért mentem. Lassan, az igaz, mert már nem lehetett látni, csak pár lépésre, de tartottam az irányt, melyet egyre bizonytalanabbnak éreztem. Ki kellett kerülnöm egy-egy bokrot és nem voltam biztos benne, hogy a régi irányra álltam-e vissza.

S a köd egyre vastagodott.

- Van erre valahol egy szénégető kunyhó - gondoltam - ha azt megtalálnám, talán ki lehetne húzni reggelig...Tüzet raknék...

- Kellett neked a szenteste... - csikorgott bennem a szemrehányás - ott hagytad a meleg szobát...Tüzet rakni? Hiszen itt csepereg minden a ködtől...

De azért mentem, bár ez már csak útvesztett tántorgás volt.

- Mennyi idő lehet? - gondoltam, csak hogy gondoljak valamire és ne arra, hogy tökéletesen eltévedtem.

Aztán ritkult a köd, s annyit még láttam, hogy kiértem az öreg erdő szélére s megbotlottam egy frissen vágott tuskóban.

Ezt a vágást én nem ismertem, de ha ismertem volna sem veszem semmi hasznát, mert újra vastagon elborított mindent a köd.

De azért lassan és ijedt konoksággal, meg-megbotolva, szinte tapogatva mentem egyre-egyre, míg végül nekimentem a régi szénégető kunyhónak. Körüljártam, kitapogattam a bejárást, az avult, nedves szalmát és inkább lerogytam, mint leültem.

Ez egy kicsit megnyugtatott, de hamarosan fázni kezdtem és arra gondoltam, hogy ha nem is fagyok meg, reggelig halálos nyavalyát szedek össze. Hiszen nem lehet több, mint hat óra vagy talán annyi se...

Édes Istenem!

Aztán csak ültem, de hogy mennyi ideig...nem tudom. Régi karácsonyesték jutottak eszembe, régi barátok, és gyermekkorom egy kályhája, ami mindig meleg volt...

Régi nyarak lobbantak fel előttem, szénaboglyák a napsugaras, meleg réten és régi tüzek, ahol szalonnát pirítottunk.

Nagyon fáztam!

Pedig nem volt nagyon hideg, de az idegen útkeresésben agyon izzadtam magam s a verejték, mint hideg hólé, folyt le a hátamon.

Úristen, hát itt pusztulok? Vagy jobb lenne elindulni?

Csak ültem s amennyire lehetett, összehúztam magam. A köd hol ritkult, hol sűrűsödött, de látni nem lehetett semmit.

- A gyertyákat addig már meggyújtották, a szobában a gyantás fenyőszag és a szeretet puha melege...

Az erdőben megzendült a szél s a köd mintha most visszafelé folyt volna le a völgybe...

Kimásztam a kunyhóból s a szél mintha vizes lepedőt borított volna a hátamra, de a köd ritkult és néha mintha az eget is látni lehetett volna.

- Káprázat - gondoltam, de aztán nagyot dobbant a szívem, mert megláttam egy apró kis csillagot. Aztán még egyet, aztán az egész Göncölszekeret, s a hátsó tengely végében, magasan - Uramisten! - a sarkcsillag! Észak! Egészen balra kellett fordulnom, mert erre egyenesen belemegyek az elhagyott kőbánya szakadékába.

Végigfutott a hátamon a hideg, de jól megnéztem az irányt s mentem sietve a csillag irányában, amíg csak újra el nem borította a köd.

De most már nem bántam, mert negyedóra múlva a régi fahordó úton botlottam meg és félóra múlva tapogatózva és meg-megállva bár, de kint voltam az országúton.

Most már melegem volt, mert kiléptem, amennyire lehetett, de aztán megálltam és hálás szívvel néztem fel a ködös boltozatra, mert az a gondolat formálódott ki bennem, hogy az emberi élet nyomorúságában, félelmében és sötétségében irányt mutató sok csillag mind-mind ugyanaz a csillag, mint az Idők, Királyok és Pásztorok útmutató betlehemi csillaga.

*

Mire letalpaltam a hét kilométert, már csak vendéglátó nagybátyám volt csak ébren és meglepődve, szinte ijedten nézett rám.

- Valami baj van?

- Nincs...nincs...csak elkéstem...a gyertyagyújtásról. Nagy volt a köd...

- Nincs semmi baj, fiam - nevetett - csak annyi, hogy az órád megállt, a naptárad meg siet. Ma ugyanis szerda van és holnap lesz szenteste és a gyertyagyújtásról már semmiképpen nem késel el...

/Forrás: F.I., Búcsú/

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése